Úgy tűnik, hogy Ön itt tartózkodik: .
További információkért látogasson el a Scania-piacra.
Magyarország
értékesítési régió
Production units

By Leigh Alexander

Night of the Marauders

Scroll to explore

NOVELLA A MESTERSÉGES INTELLIGENCIÁRÓL

Podcst on Spotify Hallgasd meg a teljes történetet angolul: Spotify I Google Podcasts I Apple Podcasts

Ma este aztán tényleg elszabadulhat a teljes őrület – mert ma este Hugo szülei egész hétvégére elutaznak, és Mariela átjön Martalócokat játszani.

A Martalócok nem mindennapi interaktív játék. Még Mariela bátyja, Benicio is azt mondta, hogy rémálmai vannak a Martalócoktól, pedig Mariela Bátyja, Benicio már tizenhat, és nem fél semmitől.

A szülők persze szigorúan megtiltották, hogy a kisebb gyerekek játsszanak vele, még azt is kilátásba helyezték, hogy büntetésből elveszik a gépeiket. De Mariela szerzett egy aktiváló kódot Beniciótól, mert vállalta, hogy cserébe hazudik a szüleiknek arról, hogy Benicio hol volt, vagy hol nem volt.

– Mehet a Martalócok éjszakája! – suttogta Hugo a gépébe.

A különleges aktiváló kifejezés titkosított figyelmeztetést küldött Marielának, aki a szomszédban lakott. A két gyerek különösen büszke volt erre a megoldásra, amit ők maguk programoztak, hogy kijátsszák a rivális titkosügynököket, meg a szüleiket.

Mire meghallotta, hogy Mariela végre megérkezett, Hugo már alig bírt magával. Rohanva robogott le a keskeny lépcsőn a nappaliba.

Ott viszont kővé dermedt, egész testét átjárta a rémület, még a szája is nyitva maradt. Mariela is mozdulatlanul állt sárga esőkabátjában, mintha ő is kővé vált volna. Kimeredt szemmel nézett balra, és amikor Hugo is odanézett, felordított és a földre rogyott.

A kanapén Saga, a bébiszitter ült törökülésben, gyűlöletes szalmaszőke fürtjeit zöld bársonygumi fogta össze, már teát is csinált, és épp kényelembe helyezte magát. Mikor Hugo azt is észrevette, hogy az éjszakai táskája is ott van a szuper rózsaszín edzőcipője mellett, megint hangosan felnyögött.

– Neeeem! – morogta Hugo a szőnyegbe – Csak őt ne! Nem kell bébiszitter!

– Szia, Hugo – Mondta Saga tagoltan – És szia, Mariela, örülök hogy látlak. Hogy van Benicio?

– Jól – vágta rá Mariela.

Saga hegyes állával a kezére támaszkodva mosolygott Hugóra, és a fiú érezte, hogy elvörösödik.

“Mariela és én ma éjjel titkos küldetést hajtunk végre..."

– Nekünk nem kell bébiszitter – ismételte meg Hugo kevésbé kétségbeesett hangon – Mariela és én ma éjjel titkos küldetést hajtunk végre, szóval te csak maradj ülve, várd ki a pénzedet, és ne is foglalkozz velünk, Saga, tudod, ahogy szoktad.

Hugo megdöbbenésére Saga felkacagott és megrázta a fejét. – Sajnálom, Hugo. Ne gondold, hogy megengedem, hogy Martalócozz.

– Micsoda?! – kiáltotta Mariela és Hugo egyszerre.

– Azt hiszitek, most jöttem le a falvédőről? – mondta Saga kedvesen. – Az a játék nektek túl ijesztő, sírnátok, aztán meg a szüleitektől is kapnék érte. Ezeréves történet.

Hugo kelletlenül végignézett a lányon, és észrevette, hogy sminket és fülbevalót visel. Némi gondolkodás után rányújtotta a nyelvét.

– Fogadok, hogy igazából te félsz, Saga – mondta Hugo – Túl félelmetes neked, ezért nem engeded, hogy játsszunk!

– Hugo, tizenegy éves vagy, tényleg azt gondolod, hogy én is attól félek, amitől te? – felnézett a gépéből – Szerintem te még hiszel az Éjjeli Szörnyben is.

– Dehogy is! vágta rá Hugo és Mariela egyszerre.

– Az Éjjeli Szörny kisbabáknak való – tette hozzá Hugo. – Most már bármikor kimegyünk az erdőbe játszani.

– Ott szoktuk megtervezni a kémtalálkozókat – rögtönzött Mariela.

– Most is kimegyünk az erdőbe! – mondta dacosan Hugo.

– Esik az eső! – suttogta Mariela.

Hugo arra számított, hogy Saga majd megtiltja nekik, hogy kimenjenek az erdőbe. De csak ennyit mondott: sok szerencsét. 

"Szerinted ő mitől fél?" – kérdezte Mariela.

“Saga is only a junior engineer,” Hugo complained as his waterproof boots squeaked among the pine needles. “She thinks she’s so grown up now just because she won some stupid student internship at the mine.” 

“What do you think would scare her?” Mariela asked. 

"I heard Marauders can detect your fears and make you face them"

“I dunno,” Hugo said. “I heard Marauders can detect your fears and make you face them. Do you think that’s true?” 

“Benicio said it records your heart rate when you’re wearing the AR glasses,” Mariela said, clouds of her breath hanging in the twilight air. She pointed behind her ear. “Right here is a pulse point.” 

“Really?” Hugo said, skeptical. Not all the facts Mariela attributed to Benicio were reliable. 

“Yeah, Benicio said his friend’s girlfriend played it and now her parents have to buy a new house, because she can’t go in her room any more,” Mariela described, her eyes widening. 

“I’d love to be scared like that again,” Hugo sighed.

"A geometrikus terek, a rovarszerű daruk és a fénylő panelek..."

A távolban, a fenyőfák között feltűntek a délkeleti bánya fényei. A geometrikus terek, a rovarszerű daruk és a fénylő panelek régebben ijesztőek voltak, de ebből már kinőttek. Mint sok más bányászcsalád gyerekei, ők is az rettenetes Éjjeli Szörnyről szóló dajkameséken nőttek fel: úgy mondták, ez egy életre kelt gép volt, ami megette a rossz gyerekeket, ha túl közel mentek a bányához.

– Emlékszel, régen mennyire féltünk az Éjjeli Szörnytől? – a kérdést Mariela tette fel, bár mindketten erre gondoltak.

– Ja. – mondta Hugo, és a saját lélegzetének páráját figyelte a levegőben – De már nem félek.

– Én sem – mondta Mariela. – Ha látnám a Martalócokban, pár karate-rúgással elintézném.

– Jaja, lehet, hogy a Martalócok igazából nem is olyan ijesztő – bólogatott Hugo. – Most, hogy már tudjuk, hogy működik.

– Igen, csak lehűti az okosházban a levegőt, hogy hideg is legyen, amikor szellemek jönnek, meg megzavarja az elektronikus lakatokat – Mariela csalódottnak tűnt, és ezt Hugo is jól értette, mert ez azért igencsak menőn hangzott.

Hugónak hirtelen támadt egy ötlete.

– Rájöttem, hogyan szívathatnánk meg Sagát – mondta.

Hugo és Marcela hazafutottak az erdőn át, de csak azért siettek, mert izgatottak voltak, és egyáltalán nem azért, mert sötétedett, és igazából nem tudták biztosan, hogy a bánya körül nem járkál-e az Éjjeli Szörny. 

– Rendben, Vörös Vezér, ez eddig a legnagyobb szabású adatkémkedési akciónk – gépelte Hugo.

Ahogy mindketten írni kezdtek a gépeiken, csönd lett, csak a háttérből hallatszott tompán az ócska tévéműsor zaja, amit Saga nézett a földszinti fő képernyőn. Némán kommunikáltak, hogy nehogy kihallgathassa őket az okosház biztonsági kameráin keresztül. Ő se ment a szomszédba a trükkökért, óvatosnak kellett lenniük.

– Hogyan ijesszük meg az Éjjeli Szörnyet… Martalóc-stílusban – írta Hugo.

– Olyan adatokat kell gyűjtenünk az Éjjeli Szörnyről, amivel totálisan megkavarhatjuk, hogy lelépjen a főhadiszállásról – írta Mariela gyorsan – nézzük meg a közösségi oldalait Kék Vezér stílusban.

Hugo magában azt gondolta, nem jó, hogy Saga fedőneve Éjjeli Szörny lett, mert az már valami másnak volt a neve, de nem szólt, csak figyelte, ahogy Mariela dolgozik.

– Hogy kerül a Belső Körödbe? – kiáltott fel Mariela.

– Véletlenül megnyomtál valamit, maradj csöndben! – mondta Hugo Mariela gépéért nyúlva.

– Nem, itt látszik, hogy a Belső Körödben van, és szívecskét is tettél az egyik képére!

– Használd a titkosítást – erősködött Hugo, de hiába. Szerette Marielát, hétéves koruk óta barátok voltak, de néha aggódott, hogy Mariela nem elég profi, hogy bevegye a kémszervezetébe.

– Biztos vagy benne, hogy oké neked, ha betojatjuk a barinődet? – kiabálta Mariela.

– Broáf!! – kiabálta Hugo még hangosabban – Remek, most okádhatok egész éjjel! Míg te alszol, én majd óránként felkelek hányni. Ha nyolc órát alszol, ez azt jelenti, hogy 80-szor fogok hányni.

– Csak vicceltem! – mondta Mariela, és felemelte a szemöldökét – Igazából tök jó, mert a Belső Körének megengedte, hogy hozzáférjenek a lokációs adataihoz, ami azt jelenti, hogy te is hozzáférsz a gépén lévő GPS adatokhoz. Szerintem fogalma sincs róla.

– Így van, csak kémkedési okokból tettem a Belső Körömbe – mondta Hugo.

– Ez a pötty itt az Éjjeli Szörny – suttogta Mariela, miközben a biztonsági kamerának hátat fordítva Hugo gépe fölé hajoltak. – A pötty helyéből ítélve még mindig a kanapén trónol, a házi szerver szerint pedig a “Szerelem a fenyőfák között” című filmet nézi.

– Undi – mondta Hugo – de az is lehet, hogy csapda.

– Ez igaz – töprengett Mariela – ebből nem nyertünk hasznos adatot.

– Lehet, hogy az Éjjeli Szörny a szerelmes filmeket szereti, és akkor rettentően megijeszthetnénk… egy gyűlöletszellemmel?

– Mi az a gyűlöletszellem? – tudakolta Mariela.

– Olyan, mint egy szellem, ami utálja a mérnököket, mert Saga, akarom mondani az Éjjeli Szörny, azt hiszi, olyan menő – mondta Hugo, és megvakarta a füle tövét.

– Az nem egy érvényes szellemtípus – mondta Mariela – de mi lenne, ha olyan vén bányászok szellemeit küldenénk, akik eltévedtek az erdőben?

– És most figyelmeztetni akarják, nehogy az ő sorsukra jusson! – felelte Hugo, és megborzongott.

– Legyen hideg, mint a Martalócokban! – suttogta Mariela jó hangosan, és Hugo gépére mutatott. – Hűtsd le a nappalit!

Hugo már kémkarrierje legelején kitalálta a jelszót, amit a szülei a klímarendszer vezérlésére használtak, de eddig a pillanatig nem sok hasznát vette. Mindketten gondosan hátat fordítottak a biztonsági gyerekkamerának, és a legalacsonyabb értékre állították a gyerekszoba hőmérsékletét.

– Hé, skacok! Hozzápiszkáltatok a légkondihoz? – kiáltotta pár perc múlva Saga.

– Most mi legyen? – rémüldözött Hugo.

– A bátyám, Benicio egyszer elkezdte nagyon gyorsan ki-be kapcsolgatni az elektronikus zárat, és jól megijesztette anyám pasiját – mondta Mariela kikerekedett szemmel – úgy csinálhatnánk, mintha a szellemek próbálnának bejönni!

Mikor Mariela és Hugo végül rájöttek, hogyan lehet vezérelni a zárat, és a földszinti bejárati ajtó felől felhangzott a várva-várt kattogás, Hugo hirtelen hinni kezdett a sikerben. Amikor Mariela talpra ugrott, és így kiáltott – UTASÍTSD AZ OKOSHANGSZÓRÓT, HOGY ADJON SZELLEMHANGOKAT! – Hugo elszégyellte magát, hogy valaha is lekicsinyelte Mariela kémképességeit.

– Mozog a pont! – kiáltotta Mariela, és majdnem összefejeltek, ahogy a képernyő fölé hajoltak, és nézték, amint a Saga helyét jelző pont kiment a házból, be az erdőbe és el a bányák felé. A várt örvendezés helyett mindketten megakadtak egy kicsit, amikor rájöttek, hogy igazából egyikük sem számított rá, hogy a tervük beválik.

– Megcsináltuk – mondta Mariela.

– Játszunk a Martalócokkal, mielőtt visszajön! –mondta Hugo, és felpattant.

– Lehet, hogy a bátyám kódja nem aktiválja azonnal a játékot – mondta Mariela – Szerinted mikor jön vissza?

– Nem tudom. – mondta Hugo, és végrehajtott egy laza vállvonogatást – És vajon hová ment?

– Biztos haza – mondta Mariela – Ugye?

– Beszaladt az erdőbe – mondta Hugo. – A ti utcátokban lakik ő is. Nézz rá a helymeghatározójára!

– Ajjaj! – mondta Mariela, miután felkapta a gépét – A pötty eltűnt.

– Hogy-hogy eltűnt? – kiáltotta Hugo, és térdre rogyott a szőnyegen.

– Eltűnt! – mondta Mariela, igazi kétségbeeséssel a hangjában. – És a bányák felé ment.

– Meg akar ijeszteni minket – lihegte Hugo – ő is át akar verni! 

“Meg akar ijeszteni minket” lihegte Hugo. “Ő is át akar verni!” 



– Biztos vagy benne? – ráncolta össze a homlokát Mariela. – Mi van, ha a segítségünkre van szüksége? Lehet, hogy itt a nagy alkalom, hogy megcsináljunk egy igazi veszélyes küldetést.

– Igazad van – mondta Hugo. Meglepte Mariela bátorsága. –Utána kell mennünk az erdőbe, hogy megkeressük.

– Együtt! – ujjongott Mariela, és a feje fölött hadonászott a gépe világító képernyőjével.

– Egyszerűen ez a helyes választás – mondta Hugo kicsit ijedten. A párás, hűvös levegőben gépeik fénye furcsa formákra vetült: pillantásuk korhadt tuskók között feszülő pókhálóra, lemálló nyírfakéregre esett.

Időnként állatok motozásának hangját hallották a sötétből. – Nem a bányatelepen dolgozik? – lihegte Mariela, és elhátrált egy nyirkos tuskótól. – Biztos tudja a járást.

– Csak gyakornok volt egy ideig – morogta Hugo, és összerezdült, amikor egy nedves falevél érintette meg a pizsamáján keresztül.

Az erdő mélyén kettétört egy faág, amitől mindketten megrezzentek. Kiabálva hívni kezdték Sagát, de nem jött válasz.

– Lehet, hogy elkapta az Éjjeli Szörny – mondta Mariela idegesen nevetgélve.

– Ne mondj ilyet! – sziszegte Hugo, a biztonság kedvéért egészen halkan. – Ahogy mondtad, biztosan a bányatelepen van valahol.

– Elcsábították az erdőben eltévedt bányászok bosszúszomjas szellemei – suttogta Mariela.

– Állítsd le magad! – mondta Hugo, és úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Bár már nem volt kicsi, és megtanult uralkodni az érzésein, a könnyek időnként még mindig elöntötték a szemét váratlanul.

Hallotta Mariela esőkabátjának nyikorgását, a nedves falevelek sustorgását, aztán érezte, hogy a barátja vállon veregeti. A bányatelep ezüst és vörös szemei egyre közelebbről látszottak a fogyatkozó fák között.

– Remélem, a Martalócokban nincsen ilyen ijesztő erdő – mondta Hugo könnyedén, remélve, hogy sikerül szórakoztatóbb irányba terelni a beszélgetést.

– A bátyám, Benicio azt mondja, van egy teljes rész, ami pont ilyen erdőben játszódik – mondta Mariela nyugodtan, de közelebb húzódott Hugóhoz, amint az aljnövényzet lassan kavicsra váltott. Eddig soha nem mentek ilyen közel a bányához éjjel, és a sötétben különös formákat láttak a feltünedező gépek között.

– Az őrbódénál ég egy lámpa – suttogta Mariela, és az ujjával is mutatta merre. Hugo arra gondolt, hogy Mariela tényleg nagyon bátor, és hogy igazán nehéz helyzetben mindig meglepően ügyesnek bizonyult.

Hugo torka összeszorult, amikor a támfal mellett kiértek a sötét parkolóba, az alvó gépek és bányászati eszközök harcias formái közé. A sötétben világító apró, négyzet alakú fény már egészen közel ért hozzájuk.

Hugo hirtelen bátran rákiáltott a szélesen mosolygó Marielára. – Hé! Úgy látszik, az Éjjeli Szörny tényleg nem létezik!

– Még jó, hogy nem! – csúfolódott Mariela – Az csak egy dedósoknak való legenda! 

"Hugo látta, hogy Mariela kővé dermed és az arca elfehéredik..."

Ami ebben a pillanatban történt, az teljesen kiakasztotta Hugót és Marielát is, de annyira, hogy hátraestek a parkoló nedves kavicsán. Hugo látta, hogy Mariela kővé dermed és az arca elfehéredik, amit aztán később, amikor többször is elmesélte a történetet, alaposan ki is színezett. Maga Hugo meglepően nyugodt volt, és a fejében megszólalt egy életunt hang valami hangzatosat próbált mondani. Valami olyasmit, hogy “Na akkor én most meghalok”.

– Éjjeli Szörny! – sikította Mariela.

A parkoló széle hirtelen életre kelt. Élőlényszerű formák kezdtek feléjük mozogni az árnyékban, mintha egy láthatatlan kéz vezényelné őket, és Hugo és Mariela hátrafelé mászva próbált minél távolabb kerülni tőlük.

A lények egymás után kinyitották a szemüket – zöld fénypárok jelentek meg, és megvilágították a gyerekeket.

– SZERVUSZTOK, KISGYEREKEK! – bömbölte a gyülekező rémek kórusa olyan hangosan, hogy Hugo bordái is beleremegtek. Mariela felsikoltott, de ahogy Hugo eltakarta a szemét a bántóan erős fények elől és halk kiáltással visszaesett a földre, az a furcsa gondolata támadt, hogy a hang valahonnan ismerős.

Az óriási szörnyetegek szemei zöldről pirosra váltottak, amint megindultak a rémült gyerekek felé. “Karmaik” alatt csikorgott a kavics, de aztán egyszer csak mind megálltak. Mintha észrevették volna Hugót és Marielát… sőt, mintha féltek volna tőlük!

– Könyörgöm, ne faljatok fel minket, soha többé nem jövünk be a bányatelepre! – zokogta Mariela arccal a kavicsban, és lábával a földet rugdosta. A legközelebbi szörny mintha sajnálkozva hátralépett volna, és a többiek is követték. A parkoló világítása bekapcsolt, és ahogy megvilágította a “szörnyeket”, a gyerekek megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

Hugo álmélkodva, némán bámulta a formákat. Az életszerű szörnyek valójában egyáltalán nem voltak szörnyek. A villogó szemek valójában irányfények voltak, a lecsüngő, éhes ajkak a kabinok alsó lökhárítói. Most már az is látszott, hogy mindegyik vidám, narancssárga színű, és hogy a vezetőfülkék alakja miatt tűnt úgy, hogy füleik is vannak.

Egy pillanatra Hugo elhitte, hogy varázslattal akadt dolga. De valahogy mégsem csodálkozott, amikor meglátta a kacagva feléjük sétáló Sagát a parkolóban, kezében a gépével. Aztán azt is észrevette, hogy hogyan tartja maga előtt, és hogy ég rajta a vaku: le is filmezte őket.

– Na tessék, itt a ti Éjjeli Szörnyetek is – nevetett Saga.

– Ó, önvezető járművek – nyögte Mariela. Az arca a megkönnyebbüléstől egészen fura színt öltött. Az ijedtség utáni hirtelen örömtől a gyerekek úgy érezték, mintha a bányajárművek vigyorognának rájuk.

– Féltetek? – kérdezte Saga.

– Dehogy – mondta Hugo, miközben maszatos arcán csorogtak a könnyei. – Csak bepánikoltunk a zajtól.

Saga átölelte Hugót. Félt, hogy Mariela végignézi ezt az ölelést, de attól is, hogy utána Saga Marielát is megöleli majd, és így is lett. Hugo a mesterséges fényben Saga markáns arcára nézett, és vonakodva megállapította, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy felnőtt.

– Már írhatok szoftvert is a szörnyecskékre – mondta széles mosollyal, és a gyerekek felé fordította a gépét, hogy megmutassa nekik. Hugo egy értelmezhetetlen vezérlőpanelt látott, hasonlót az okosházéhoz, rajta a bányavállalat logójával, és Mariela is igyekezett közelebbről megnézni a képernyőt.

– Olyan, mint a Martalócok! – mondta Mariela.

– Gyakornok mérnököknek való holmi – vigyorgott Saga, amire a gyerekek már semmit sem tudtak mondani.

Miközben visszasétáltak az erdőn át a házhoz, Saga megdicsérte a gyerekek teljesítményét. – Az ügynökségetekben még lehetne is valami fantázia, ha jobban tisztelnétek a mérnököket – mondta.

– Hát, ha fel is veszünk egy mérnököt, biztos nem te leszel az! – mondta Hugo szigorúan, mert elhatározta, hogy semmiképpen sem fog felnézni Sagára.

– Ez egy kétszemélyes ügynökség – tette hozzá Mariela.

– És ha megengedem, hogy kipróbáljátok a Martalócokat? 

A szerzőről

Leigh Alexander amerikai író sokat gondolkodik a jövőről. A The Guardian szerzője és műszaki újságíró, szakterülete a számítógépes játékok.

Az illusztrátorról

James Dawe Londonban élő művész és illusztrátor. Fotókollázsai és digitálisan manipulált képei drámai, torz motívumokból építkeznek.

ISMERJE MEG A TÁGULÓ HORIZONTOK SOROZATOT